Az éjjeliszekrényen álló kislámpa egy halk kattanással kialudt, az utcáról beszűrődő fénysugár halványodott, a hold alig pislákolt, majd az utca moraja is tovatűnő emlékké vált.  Ólomsúlyú tenyerek nehezedtek a szemhéjaimra, s légzésem is lelassulva jelezte egy új élet kezdetét. Körülvett a csönd és a sötétség. Ficánkolva zuhantam a purgatóriumba. Kezeim levegőt markoltak, amikor biztos, megfogható pontot kerestem magam körül. Szélsebesen, megállíthatatlanul haladtam a semmi felé. Végtagjaim lassan elernyedtek és egész testemet magatehetetlenné tette az általános zsibbadás. A kimerítő szabadesés közben egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, s mikor magamhoz tértem egy városi jelenetet bontakozódott ki előttem. - Megérkeztem-futott át a gondolat az agyamon. Egy kopott, szürke porlepte padon ültem. Miután felocsúdtam, lassan felálltam és körbenéztem. Az égből szikrázó hópihék hullottak alá. Kinyújtottam a tenyeremet, hogy felfoghassam az apró csillámló kincseket. Ahogy a csupasz bőrömhöz értek, kiderült, hogy nem hópihék, hanem hamu.  Szürkésfehér hamu borította be az egész környéket. Néhány méterre tőlem embereket láttam. Egy hatalmas, félig szakadt lepedőbe bugyolált oszlopot álltak körül. Lassú léptekkel, óvatosan közelítettem meg őket. Hirtelen áramütésszerű érzés kötötte gúzsba a szívemet, amikor odaértem. Ezek az emberek, mintha elevenen égtek volna meg, mintha egy szempillantás alatt meghaltak volna. Ott álltak egymás mellett, néhányuk arckifejezése nyugodt volt. Kezükben tartott papírmaradékokból kiderítettem, hogy egy szoboravatásra voltak hivatalosak. Az antracit sár őket is tetőtől talpig ellepte. –Mi történhetett itt?- kérdeztem magamtól. Válaszokra vágytam, de szívemet elfogta a jeges félelem. – Talán veszélyben vagyok én is? Még mindig óvatosan, de már távolodtam az előző jelenettől. Kiérve az utcára hasonló látvány fogadott. Az üzletek ablakai betörtek, az autók egymáshoz ütköztek, az emberek az utcán ácsorogtak, mintha mindennapi tevékenységük során megmagyarázhatatlan hirtelenséggel haltak volna meg. Lépteim után fekete, mély nyomok maradtak a járdán. Szélcsend volt. A hamu csak hullott, és utat törve magának mélyen beivódott a ruháimba és a bőrömbe. A hajam lassan ősszé változott. A nyomasztó hangulat és a csönd hamar maga alá gyűrt. – Van itt valaki? Hahó!- kiabáltam rekedten. Kérdésemre válasz nem érkezett, és az ekhó hiány tovább növelte kétségbeesésemet. – Hall engem valaki? Segítség! – ordítottam egyre hisztérikusabban. Eszeveszetten futottam a semmibe. Mégis az volt az érzésem, hogy nem vagyok egyedül. – Segítség! – suttogtam már magamnak. Néhány órás séta után egy hatalmas épülethez értem. Az a látvány, ami ott fogadott elborzasztott. Az épület minden egyes ablakában emberek álltak. Egymásba karolva a sötét eget kémlelték. Sokan segítségkérően kinyújtották a kezüket, amiken a felhalmozódott hamu kis dombocskákat alakított ki. A hűvös arcokról hátborzongató rettegést, félelmet, és tanácstalanságot olvastam le. Elfáradtam. Úgy éreztem, hogy ott bent menedékre lelhetek egy kis időre. A bejárat kitört üvegű ajtaján átlépve a recepción találtam magam. Karomat felhorzsolta egy hegyes, koszos szilánk. Egy belső indíttatástól vezérelve azonnal a recepciós pulton álló laptophoz mentem. A képernyő üres volt. A telefon pedig süket. Csalódottan tovább lépegettem az égbe kanyargó lépcső felé szilánkok, és felborogatott orvosi eszközök között. Köpenyes emberek előtt haladtam el. Az emeletre érve már csak egy vágyam volt, hogy valahol megpihenjek. A szülőszobán áthaladva megtaláltam a privát kórtermeket. Kényelmes ággyal, hűtővel. Felrántottam a porlepte hűtőt, ami kis reccsenéssel kitárult előttem. Szerencsémre egy-két napja lejárt élelmiszerekkel volt tömve. Keveset ettem. Gondoltam az elkövetkező napokra is, hátha sokáig kell még itt maradnom. A szoba egyik utcára néző négyszögletű fala hiányzott. Talán egy bomba robbanása vitte le. Leültem a földre, nekitámaszkodtam a romos falnak, beszívtam a dohos levegőt és kibámultam a halott városra. Oldalról láttam az ablakokból kinyúló kezeket. - Bárcsak valamelyik megmozdulna – gondoltam. Vágytam egy hangra, ezért elkezdtem énekelni. Furcsa érzés volt, hogy tudok dalolni. A hangom aranylóan és kristálytisztán csengett. Bezengtem az egész tájat és fényt gyújtottam az örök éjszakában. A lágy dallamok puha kényelemmel ringattak, és minden színessé vált. Hirtelen kellemetlen szúrást éreztem a tarkómon. Valami melegség öntött el, és keresztüláradt az egész testemen. Egy szempillantásra megint elveszítettem az eszméletemet. Reggel volt, és fel kellett kelnem. 

Néha tátog, mint egy hal, vagy röfögve és töfögve hányja elém a szavakat az üres asztalra. Magas homlokán gyöngyöző izzadság jelenik meg, amikor megjelenik a pincérnő. Mellbimbóját éppen takaró fehér kis ingje feszül a tömött kis testén, ahogy remegő kézzel teszi le a két fehérboros poharat az asztalra. Mélyen a Hal arcába hajol, aki vörösödő képpel hápog és kapkodja a levegőt tovább. Szemei kancsalítanak, amikor belebámul a dekoltált kirakatba.  Láthatóan zavarban van, felnyög, én pedig kárörvendően kuncogok. Hát szabad ilyet? A bornak csúfolt fehér, édes, agyoncukrozott lőre egész finom. A cukor émelyítő íze és energia dússága biztosít az elalvás ellen. Mégis néha nagyot ásítok, amit decens köhintéssel próbálok elkendőzni, hogy ne zavarjam meg tartalmas eszmefuttatásában. Beszél a munkáról, a munkáról és a jövőbeli terveiről, dicsekedik, és lenyűgöz. Melegem lett. Bekezdései közötti kis szüneteket kihasználom arra, hogy magamról is elhangozzék néhány szó. Tulajdonképpen szeretek beszélni. A dia-monológ egész jól alakul, majd 2 óra elteltével feladom. Unalmas. Felállunk. Eddig nem tűnt fel, de a képeken beazonosított, az ő által mondott enyhe atletikus alkat élőben piknikus alkattá alakult át. Körte alkat férfiaknál nem igazán a zsánerem. Terebélyes fenekén feszül a márkás, kopott farmernadrág, amit a derekába begyűrt ing még feltűnőbbé tesz. Izzadt kezeivel a kabátom felé nyúl, majd felsegíti rám. A kémia nem működik, de legalább udvarias. Nagyot kell nyújtózkodnia, hiszen magasabb vagyok nála. Leélt éveim során úgy tapasztaltam, hogy ha az illető szeme egy magasságban van az enyémmel, akkor nem lehet köztünk 10 cm különbség. Hacsak nem extrém magas homloka van a kérdéses személynek. Végre elindulunk. Az utcai levegő kellemesen hűvössége és frissessége igazi égi áldásként száll rám a fülledt, cigi füsttel tömött kocsmai műlevegő után. A nyomorúságos, hazáig vezető összesen 17 percig tartó séta minden pillanatában a vélhetően csókot leplező támadásait próbáltam hárítani. Egészen idegesítővé vált, amikor néhány szavát azzal hangsúlyozta, hogy hirtelen belehajolt az arcomba. Mikor közeledni próbált felém szinte neki lökött a falnak, amiről visszapattantam, mint egy aszott gumilabda. Egy lúzer, én pedig elfáradtam.

Sok hetes lázas keresés, kutatás után, amikor már fáradtan, rutinból válaszoltam az interjúkon elhangzott kérdésekre, s agyon gyakorolt önéletrajzom pontjait mondtam vissza gépiesen az előttem ülő mosolygó titkárnőnek, végre egy borongós napon megtörtént a csoda. A Kossuth mozi előcsarnokában álltam és éppen a jelenleg vetített filmek plakátjait bámultam egy kólával a kezemben. A kis rózsaszín boríték, amit még reggel nyomott kezembe a postás most a táskám legalsó szegletében, az orosz nyelvtankönyv alatt hevert. Egészen délutánig nem mertem kibontani. Mikor a Vad gyerek című film posztere elé értem mint villám csapott belém a felismerés, lehet, hogy jó hírt rejt a kis csomag. Szinte beleizzadtam az ideges keresésbe, amikor a borítékot próbáltam kikotorni a nagy szürke táskámból. Írásmódjából következtetve egy kedves nő közölte velem, hogy felvettek. Igen, ők szimpatikusnak találtak és szívesen dolgoznának velem. Felszabadultan örömtáncot lejtettem a terem közepén. Néhány hét alatt sikerült is találnom egy csinos kis szobát egy pesti polgári lakás harmadik emeletén. A csodás kilátás ez esetben egy beton tó övezte taxi drosztot jelentett. Szüleim megajándékoztak egy polaroid fényképezőgéppel még utazásom előtt. Szeretnék, ha havonta több alkalommal meglepném őket néhány fotóval és pár soros levéllel. Elhatároztam, hogy új életem minden itt eltöltött napján, indulás előtt készítek egy fotót a szobám ablakából, hogy nyomon követhessem a világ változását, és a reggel szereplőinek cserélődését. Ezt egy jó kísérletnek tartottam. Teltek a napok, elmúlt egy hónap. A munkát élveztem, és jól éreztem magam a fővárosban. Imádtam a városi zajokat, a gyönyörű épületeket, az új üzleteket, a divatot. Egyik vasárnap délután egy almás pite társaságában unottan ücsörögtem a kopott íróasztalomnál. Ekkor eszembe jutott, hogy átnézzem a fényképeimet, amelyeket egy dobozkában őriztem. Feltűnt, hogy egy személy mindig ugyanaz a képeken. Néha egyedül áll, van, amikor egy anya húzza idegesen kisfiát a férfi mögött, van, ahol egy szerelmes pár öleli egymást a háttérben, vagy éppen egy iskolás csoport halad el vidáman a nézelődő alak előtt. Ez a csinos férfi minden reggel ugyanott fog magának taxit. Magas növésű, és sötét, sűrű haja rendezetten, de mégis mókásan terül el a fején. Világos ing és fekete nadrág. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy ő egy jól kereső bankár, vagy megbecsült tanár, aki megteheti azt, hogy minden áldott nap taxival járjon a munkahelyére. De az is lehet, hogy kém, vagy párttitkár. Az viszont biztos, hogy egyedülálló. Ahogy nézegettem azt a több tucat képet, egyre erősödött bennem a gondolat, hogy közelebbről is szeretném látni ezt a személyt.

Másnap reggel gombóccal a gyomromban ébredtem. Mégis felbátorodva és magabiztosan vettem célba a szobám alatti taxi drosztot. Pontban fél 8-kor szokott odaérni. Igyekeztem hát én is pontosan megjelenni. Ezen a reggelen mégis csalódnom kellett. Nem volt ott. Idegesen tekeregtek a gondolatok egész nap a fejemben. Mi történhetett? Lehet, hogy tényleg kém, és megtudta, hogy követem?

Másnap reggel megint nagy izgalommal, de már visszafogottabban csoszogtam le a lépcsőn.  Elképzeltem, hogy egy játékot játszok, hogy van egy titkom. Én már ismerem őt, de neki erről fogalma sincs. Mire leértem, ő már ott állt. Azonnal zavarba jöttem, de odaálltam a közelébe, hogy jól lássuk egymást. Rápillantottam, és ő rám mosolygott.

Ekkor ismerkedtünk meg. Vagyis majdnem. Hirtelen a semmiből előtörő, heves zivatar keletkezett, és beborított minket az eső. Az égből lezúduló víz hamar utat talált magának és vadul hömpölygött le a kanálisba. A zuhogó nedves köd mögül alig láttam ki, toporogtam, és csak tátogtam, mint egy ponty miközben próbáltam a tyúklábmintás kardigánomat a fejem köré csavarni. Ekkor minden elsötétült, az eső elállt, és kitisztult a kép. Ő állt előttem, a fejem fölé egy esernyőt tartott és kedvesen megjegyezte: „Jól áll a vizes haj” Hát ekkor ismerkedtünk meg.

Felkel, eszik, dolgozik, eszik, bevásárol, sportol, eszik, tévét néz, alszik. Felkel, eszik, dolgozik, eszik, bevásárol, eszik, tévét néz, játszik, alszik. Felkel, eszik, dolgozik, eszik, sportol, eszik, tévét néz, alszik. Felkel, eszik, dolgozik, eszik, bevásárol, eszik, tévét néz, játszik, alszik. Felkel, eszik, dolgozik, eszik, sportol, eszik, tévét néz, alszik. Felkel, eszik, takarít, eszik, bevásárol, sportol, eszi, tévét néz, iszik, bulizik, iszik, alszik. Felkel, eszik, pihen, eszik, tévét néz, eszik, játszik, eszik, alszik.  

Az alábbi néhány sor egy hetes programot jelent. Ha még elvégeznék néhány ctrl+c/crtl+v mozdulatot, akkor lassan kijönne egy hónap, majd egy nagyobb rész kijelölése és beillesztése után megkapnám az év 365 napját, minden negyedik évben pedig a szökőnappal kiegészített 366 napot. A következő nagyobb halmaz képzése már több munkát igényel. Fontos megvizsgálni, hogy a kérdéses személy mióta rendelkezik állandó munkahellyel, és mióta sportol. Ha felállítottam a foglalkoztatottsága első napjától a mai napig számított időintervallumot, akkor világosan kirajzolódik, hogy a 365 napot csak 4 évvel, vagyis a négyes számmal kell megszoroznom. Ezt a négy évet, a négy év egyenként mért 365 napot, esetenként 366 napot, évente megszakítja 1-1 rövidebb szakasz, amikor a munka tevékenységét átváltja a városnézés, vagy a játék igékkel definiálható szabadidős foglalkozás.

Az állandóság biztonsága megnyugtatja, a változásoktól fél, a hosszú távú változásoktól egyenesen megijed. Hetente egy alkalommal elhagyja az otthonát és a barátaiként emlegetett hozzá hasonló életvitelű és sorsú férfi egyedekkel ellátogat egy a városában nagy népszerűségnek örvendő szórakozóhelyre. Az említett objektumról az előzetes felmérések alapján elmondható, hogy egy úgynevezett „Lek”-ről van szó. A lek nem más, mint a párválasztás során a reproduktív státuszt jelző, kizárólagosan csak ebből a célból birtokolt terület. A hét hatodik napjának esti óráiban kezdődik a vadászidény és a hét hetedik napjának kora reggeléig tart. Feladatuk a szórakozás, mint társas tevékenység, ezt követi a tánc, ami szintén a jó kedv fenntartása érdekében történik. Nem titkolt céljaik között szerepel az ellentétes nem egyik képviselője figyelmének felhívása. A figyelemfelkeltés történhet közelítő lépésekkel, tánccal, tekintettel, vagy konkrét ajánlat tétellel. A siker garantált, ha tapasztalt szakemberekről van szó. Ha pozitív visszajelzéseket kapnak az este folyamán a kiszemelt nőtől, akkor a későbbi célok által meghatározott továbblépési lehetőségek közül kiválasztásra kerülhetnek az alábbiak: 1 éjszakás kaland, több éjszakás kaland, futó kaland, hirtelen támadt, de gyorsan elillanó érzelmek által vezérelt kaland. Ezt követi a csók, majd a női egyed hazakísérése, vagy későbbi felhasználásra a telefonszám elkérése.  Ha megtörtént a telefonszámok cseréje, akkor a női egyed minimum három maximum hét nap múlva számíthat a férfi üzenetére. Ezt követően találkozó találkozót követ, csók csókot követ, és aktív szexuális életet kezdenek el élni. A randevúkat összekötik közös programokkal, élményekkel, és hosszan tartó, tartalmasnak nevezhető dialógusokkal. Egy idő után párkapcsolatról beszélhetünk. Néhány hét, vagy hónap múlva, ez vérmérséklettől függ, előállhat a férfi egyed a „szeretlek” szóval, ami több jelentéssel bír, de a női egyedek az esetek túlnyomó részében félreértik azt, és egy manapság közhelyes kifejezéssel élve: készpénznek veszik.

A férfi egyed használja a női egyedet, addig, amíg szüksége van rá. A kapcsolatból minden esetben profittal távozik. Mivel színészi képességeit az eltelt 30 év alatt tökéletesre fejlesztette, ezért nem jelent gondot az őszinte kinézet, és nézet közvetítése. A család fogalma alatt a barátokat, a közös élet alatt a világegyetem, a levegő, a környezet közösségét, az örök szerelem alatt az összes nőbe való szerelmet, és vonzalmat kell érteni. Miután a közösen eltöltött idő a kapcsolat szorosabbá fűzését, esetleg az együttélést követelné meg, a férfi gondolkodás nélkül és meglepően gyorsan kihátrál a kapcsolatból. A továbbiakban odadobja a barátságát mint rágnivaló csontot a nő elé. A szakítást néhány hetes türelmi idő követi, majd a szórakozás ismét bekerül a férfi heti teendői közé.   

Csingiling, riasztó csengőszó űz ki a tömegbe, elvakít az utcai lámpa, koccan a fejem az ablakon, mélán bámulom az elsuhanó autók maguk után húzott cikázó fénycsóváit. Piros és sárga, zöld és villanó fehér színek égetik a retinám. Egy gondolat kaparja a koponyám belső falát, mióta megpillantottam őt. Két megállóval ezelőtt szállt fel az utcai kirakatüveg mosó. Nem tudom mi ütött belém, de mohón jártattam rajta a szemem. Kihasználtam minden egyes pillanatot, amikor kifelé bámult. Rövid haja, lassan őszbe borult, kiálló arccsontján enyhe ráncok folydogáltak. Igen, a háta mögött hagyott hosszú évek, az élettapasztalat nyomot hagyott rajta.

Meglehetősen érdekes gúnyába vetkőzött. Terepmintás nadrág volt rajta, hozzá illő mellénnyel, s egy manapság divattá váló cizellált, ezüstszínű tarsolylemez csüngött az övéről. 

Nagy, zöld tégla alakú vizes vödrébe egy régi Magyarország térkép volt ragasztva, ami szintén nagy népszerűségnek örvend, mint minden alkalomra adható modern szuvenír, az új nézeteket valló fiatalok körében. Ki ez a délceg vándor? Ki ez a tuti hazafi? Talán a politikai és társadalmi meggyőződéseket otthon lehetne hagyni. Hirtelen megállt a villamos, s hősöm egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de ügyesen megtámaszkodott az ablakmosó rúdjában. Egyszerűen lehetetlenné vált levennem róla a szemem. Sosem értettem, hogy miért hordanak egyes emberek magukon „jeleket”. 18 éven aluliaknál még megbocsátható, poén, vagy tudatlanság és tájékozatlanság eredménye. Ha Fideszes lennék, nem lenne mindig kitűzve a mellemre egy narancssárga fityegő, vagy nem kötnék narancs kendőt a nyakamba. Kedvenc állataim a macskák, még sincs cicás matricákkal teleaggatva minden ragasztható felület rajtam, utálom a rasszizmust, még sincs a rasszista nézeteket vallók elleni tiltakozó karkötőm. Odavagyok az olaszokért, mégsem I LOVE ITALY feliratos pólóban rohangálok mindennap, ha hithű katolikus lennék, akkor sem fityegne egy hatalmas fakereszt a nyakamban, s biblia a kezemben, amikor boltba megyek, tombolni legjobban a rockzenére tudok, mégsem vagyok mindig feketében, nincs szegecses karkötőm, bár azt sem értem miért társítják utóbbiakat a rockzenéhez.

Csendes ellenállás, rossz módszer.  

Valami vonzó mégis volt benne.

Ekkor villanó kék szemeivel rám pillantott, s számomra egy időre minden virágba borult.

Szikrákat hányó, neon fénycsíkokat köpő, olajozott robot kondérok vakítóan morogtak a fejem fölött és minden sarokban. A zenéről a két pizza tésztasütő korong felett mahináló, puffadt, piros arcú, levegő után kapkodó fiatalember gondoskodott. Igazán mókás látványt nyújtott, amikor egy-egy  6 perces szettet követően tapsikolva, aerobiklépéseket imitálva próbálta hangosabb szórakozásra buzdítani a démoszt.

Fullasztó fény és cigarettafüst ködben kapáló kézmozdulatokkal lejtettem a táncparkett egyik végéből a másikba az egész, zsúfolásig megtelt termet életben tartani akaró egyetlen szellőző berendezés alá. Miután a jéghideg műlevegő hanyagul meglibbentette a hajam, mámoros elégedettséget jelző félmosoly ült ki az arcomra. Eufóriámat egy a vállamat érintő forró tenyér törte meg. Meglepetten hátrafordultam, de nem volt időm megnézni a kéz tulajdonosát, ami azon nyomba elragadt és türelmetlenül vonszolt ki a sűrű masszává egybeizzadt tömegből. Úgy éreztem nekem ehhez, most nincs kedvem, csak táncolni szeretnék, szórakozni, felejteni… De a lufim kipukkadt és ezek az érzések a héliummal együtt a csillagok felé szálltak, amikor a bejáratnál lelassítottunk. Szembefordult velem. Éjsötét szemét, szögletes arcélét fedő, még sötétebb bőr keretezte. Tekintete, mint vaskos bilincs, úgy láncolta figyelmem magához. Nem értettem az egész jelentből semmit. Hamar kiderült, hogy nem értjük egymás nyelvét, mindenesetre nagy segítséget jelentett az a pár hónapos angol nyelvkurzus. Javaslatomra leültünk az egyik sörsátor koszos faasztalaihoz. Megtudtam, hogy már két nappal ezelőtt is szemet szúrtam neki, de most nagyon örül, hogy megtalált. Beszélgetésünk közben a kezeimet végig két hatalmas, fekete kezei között tartotta, mint húsevő növény az éppen arra repülő zsákmányát, miután vadállat módjára elkapta. Valahogy így is éreztem magam, egy levadászott gazellának, akit a játékos oroszlánkölyök csak azért nem falt még fel, mert még nem éhes. Szeret az étellel játszadozni. Kiderült, hogy Párizsban él, 26 éves, oda van az irodalomért, a művészetekért, sportol, még tanul, úgy érzi még ráér elkezdeni az életet komolyabban venni. Imádja ezt a fesztivált, az országot, ami most vendégül látja őt, és engem. -A játék félidőnél tart. – Mindezen információkat én is készségesen megosztottam vele. A pad alattunk egyre rövidebbé vált, és a poharaink is lassan kiürültek. Remekül szórakoztunk a nyelvi nehézségek ellenére. Biztos voltam abban, hogy soha többé nem látom, csak egy meg nem élt élet izgalmas órái maradnak emlékeimben, ha most nem gyorsítom fel a tempót. Miután az utolsó csepp alkoholtartalmú „üdítőmet” is megittam, pillanatnyi bátorságomat kihasználva közelítettem kezemet az arca felé. Az érintésbe magam is beleborzongtam. Intettem neki, hogy mennék, s ne féljen követni. Kezét a derekamon nyugtatva andalogtunk a sátorerdő felé. Saját lakom bejáratánál aztán megtorpant, és kérdő tekintettel nézett rám. Tudtam jól, ha behívom nincs visszaút, de abban is biztos voltam, hogy az első pillanattól kezdve ezt akartam. Reggel korán ébredtem, és semmit nem bántam meg, de egy kicsit elfáradtam. Az oroszlán prédájából már csak csontok maradtak.

Az utolsó két napot is együtt töltöttük. Hazafelé menet kikísért az állomásra, s a kezembe csúsztatott egy cetlit, kérte, hogy keressem, amint hazaérek, s találkozzunk, vagy Párizsban, vagy itt jövőre. A vonatról mosolyogva, kicsit keserű szájízzel integettem neki. Én mindent megígértem neki, mindent.

Akármennyire próbálom elkerülni, mindig sikerül olyan pasival összeakadnom, aki körülbelül annyira vonzódik hozzám, mint egy bögre aludttejhez. Talán még az is elviselhetőbb lenne ennél egy fokkal, ha meleg lenne az illető. Ha az ellenfél deltás, izmos Adoniszait akarja becserkészni, abba még bele tudok törődni.

A szingli nők gyakran úgy viselkednek, mint a férfiak. Ami az ismerkedési szokásaikat illeti, sok esetben elmondható, hogy felcserélődtek a szerepek. Például sokan vadászatra felvértezve indulunk el az éjszakába a fárasztó munkanap után, a pihentető hétvége előtt. Miért is ne? Lassan a céljaink és igényeink is megegyeznek.

Viszont előfordul, hogy egy idő után már megunjuk a magaslesből szemlélni tömeget, s   célba vesszük a legnemesebb vadat. Azt, aki kitűnik a többi egyforma egyed közül. Azt, aki külső jegyeivel, s különleges képességeivel a többi fölé kerekedik. Előttünk áll az alfahím. A zsákmány, akire eddig vártunk, akit a rengetegben üldöztünk, hegyeken-völgyeken át, átvágva patakokon, szakadékokon, bokrokon, mit sem törődve a húsunk mélyébe hatoló tövisek ezreivel. Úgy érezzük megérte a szenvedést. A vadászpuska célkeresztjében találkozik tekintetünk, s hangos durranással elsül a fegyver. Csábosan lebillegünk a létráról, dobunk felé egy laza, kedves mosolyt, s pillanatokon belül beindul a beszélgetés. Könnyed csevejnek indul, majd egyre komolyabb témákat érintünk. . Rendkívül nagy hatással vagyok rá, érzem. Csodálattal bámul rám, arra az emberre, aki foglyul ejtette.

Még mielőtt a világbéke, vagy a mai magyar politikusok nemi élete szóba kerülne, befejezem a hús aprítását, s zsebkendőmmel felitatom a vért a késemről. Telefonszámcsere után együtt hagyjuk el az erdőt, kilépve a tisztásra puszi az arcra, s hátamon a zsákmánnyal útra kelek.

Másnap hív, sokat beszélgetünk, találkozgatunk, egyre jobb kapcsolatban vagyunk, bemutat a barátainak, közös programokat szervezünk, de még nem történt semmi. Ekkor fogok gyanút, tapasztalt vadász létemre, most lehet, hogy „bakot lőttem”?

Hiába minden csábítási trükk, hiába a drága töltény, a sok hajnali üldözés?

Nevet a vicceimen, minden érdekli, ami velem kapcsolatos, s nem érti, miért vagyok mostanában olyan furcsa. Nem sült át teljesen a hús. Penészes volt a hagyma a pörköltben. Gyomorrontást kaptam, meg visszautasítást. De még milyet! Hogy a pasik sem látják a fától az erdőt, abban is teljesen biztos vagyok. Sosem mondtam ki nyíltan, hogy mik a szándékaim, de utaltam rá. Nekem ő kell. Lehet túl költőien fogalmaztam, vagy csak nem értek az „állatok” nyelvén.

Igen, én vagyok a legjobb barátnője. 

Éjszaka volt. Sötét sűrű felhőmassza borította az eget. A Hold idegesen kutatta azt a vékony réteget, ahol lopott fényével áttörhetett az elé tornyosuló puha falakon. Gyenge fénycsóvái halványan világították meg a kopott utca köveket előttem. A feltámadó szél merészen megcsapkodta arcom, ami felébresztett éber kómámból. Eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Lassan elindultam az éjszakába, de néhány lépés után egy pislákoló lámpa fénye alatt megálltam. Talán már nem találnak rám. Idegességemet leküzdvén mélyet beleszippantottam az eső áztatta levegőbe. Mellkasom megemelkedett, orrcimpáim kitágultak, arcomon becsukott szemeimmel a neonfény felé fordultam. Súlyos a bűnöm, de remélem, Te megbocsátasz. Magam alá húztam egy bevásárló szatyrot, hogy kimerültségemben leülhessek az útpadkára, de azt is megáztatta az eső, viszont már nem érdekelt.  Szerencsére itt nem jár senki, magam vagyok, végre nyugalom. Megint megszállt a holdkór, s agyamat kiürítve szórakozottan kocogtattam cipőm sarkát a hideg betonon. - Talán jobb lenne halkabbra venni! –törte meg a csendet egy bénítóan búgó hang. – Ki az? Mit akarsz? Lépj elő! Mutasd magad! – hirtelen felpattantam, és idegesen forgattam a szemem, megzavaróm után. – Ne ijedj meg! Nem akarlak bántani, kérlek bízz bennem és ülj le! – súlyos léptekkel közelített felém, s kilépett a fényre. Igen magas férfi volt, hosszú sötétbarna ballonkabátja hetykén lógott rajta, s derékpántja a földet súrolta miközben hozzám közelített. Éreztem, ahogy átható tekintete a titkaimat fürkészte. Mintha olvasna a gondolataimban. 

-         Te is a Rettentő Karhatalom elől menekülsz? Hát idáig üldöztek?

-         És te? Neked ilyen súlyos a bűnöd, hogy a Világ Végén ijesztgeted a járókelőket? – csattantam fel, a hirtelen jött kérdéssorozat után.

-         Nos, a Világ Végén vajmi kevés a járókelő…

-         Igaz.

-         És te is ültél…

-         Hagyjuk.

-         Merre tartasz?

-         Van innen még tovább? Ha valaki ide jut, akkor létezik még számára érdemes úti cél? –nem számítottam rá, hogy képes leszek ilyen könnyen társalogni egy idegennel, ha nem is sorstárs, már az sem érdekel, megtalált.

-         Gyere, mutatok valamit. – meg sem bizonyosodott arról, hogy vajon követem-e, csak határozottan tovaindult a meredek falak mellett. Tétováztam még egy darabig, majd leküzdve bénaságom felkaptam a táskám, s utána siettem. Végig mögötte mentem, sietnem kellett, hogy ne maradjak le. Hátra sem tekintett rám, hozzám sem szólt, így haladtunk vagy fél órát. Egy régi, omladozó „Konzervgyár” feliratot viselő épületbe vezetett. Most mi történik? Elegem volt, kockáztattam. Kitárta előttem a széles, kétkarú ajtót, s még tétovázva, de beléptem. Egy kattanást hallottam, amit újabbak követtek, s a végtelen űr megtelt meleg fénnyel. A terem közepén ott állt az, amiről nem beszéltünk, csak mondákat hallottunk, az amiről mindenki tudta, hogy létezik, de nem hihettük el senkinek, az ami miatt van ez a hely, az, ami reményeink szerint sokak életét megmentette, és az a csoda, amit a Karhatalom ÜHE-nek, vagyis az Üldözendő Halálos Ellenségnek nevez. Igen, ott állt. Nem porosodott, használták. Hát akkor ő lenne a révészem, aki átvisz az Újvilágba?

-         Igen, jól látod, létezik, és működik. Magam is utaztam már vele.

-         Akkor…

-         Igen, eljött a te időd, újrakezdheted, az Újvilágban. De előtte, el kell intéznünk a formaságokat, jegyzőkönyv meg hasonlók. – mondta és egy kisebb üvegfalú helyiségbe vezetett. Ahogy beléptem a tér hirtelen kitágult, és névsorrendbe rendezett akták, mappák ezreit pillantottam meg. Ismét megszólalt, s búgó hangjának most sem tudtak ellenállni végtagjaim, belerogytam a bíborszínű pléddel borított fotelba. Kitöltetett velem egy formanyomtatványt, lemásolta az útlevelem, s minden okmányt lepecsételt kétszer, ami csak nálam volt.

-         Nehéz ez most nekem…- kezdte, s egyenesen a szemembe irányította az addig pásztázó tekintetét. Miről beszél?

-         Hmmm, inkább maradjunk a jegyzőkönyvnél. Szóval, kérlek ismertesd a pontos vádat! Ha kérhetném, akkor minél részletesebben. Esetleg tudok „hatni rád”, ha nehéz lenne elsőre mindent elmondani.

-         Nem, köszönöm! Azt hiszem menni fog. – szívemet szorító hurkot, egy mély lélegzettel próbáltam lazítani. –Kezdem.

-         A pontos vád a Kórterjesztés. Már úgy is vágytam arra, hogy kitéphessem magamból ezt a súlyos bűnt, most utoljára beszélek róla. Egyszer voltam szerelmes eddig, minden úgy alakult, ahogy a ponyvaregényekben meg van írva. Nem is tudom, honnan jött az emberfeletti bátorságom, hogy bevallottam neki az érzelmeimet, ma már tudom, hogy balgaság volt. Megleptem. Elmenekült. Utána hiába próbáltam túltenni magam rajta, mindenkiben őt kerestem. Végül sikerült teljesen megszabadulnom az emlékétől. –Ennyire részletesen jó lesz? Tudod írni?

-         Persze, folytasd csak!

-         Boldog voltam, nagyon. Egyre több barátra tettem szert. Aztán találkoztam egy sráccal. Ennek már sok-sok éve. Már elsőre nagyon szimpatikus volt. Azonnal megtaláltuk a közös hangot. Volt egy időszak, amikor azt hittem, hogy elkaptam a Kórt, hogy gyengébb érzelmeket táplálok iránta, de legnagyobb szívfájdalmamra rá kellett jönnöm, hogy a vágy hitette ezt el velem. A vágy arra, hogy legyen valaki, aki enyhítheti magányom. Nem tudtam ellenállni, kedves voltam, mint általában azokkal, akik hasonló jóindulattal közelítenek hozzám. Remek barátot ismertem meg benne. Bűnös vagyok, bevallom. Nem tagadom, soha nem is próbáltam. Talán kihasználtam az érzelmeit. Bűntudatom van. Nekem nyílt egy virág, amit vadul leszakítottam és összetiportam.

-         Nehéz megfogalmazni a dolgokat, annyi a vádpont, nem gond, hogy egy kicsit összefüggéstelenül beszélek? Remélem, tudsz követni.

-         Semmi gond, tökéletes a tálalás! – a szeme meg sem rebbent, s szépen ívelt ajka enyhe mosolyra húzódott.

-         Nem tudtam kezelni a helyzetet, ebben a kérdésben olyan vagyok, mint egy férfi. Megijedtem a rám zúduló érzelmektől. Röviden ennyi. Mindent le tudtál írni?

-         Igen, pontosan le van jegyezve, azonnal nyomtatom. Itt kérnék egy aláírást! - elém csúsztatta a fejléccel ellátott jegyzőkönyvem két példányát.

-         Örülök, hogy itt vagy. Már fölösleges titkolnom. - Megint miről beszél? – Most, hogy végleg elmész, szeretném, ha képes lennél megbocsátani nekem, azért hogy ide juttattalak. Nem emlékszel rám, mert a hivatalban kitöröltettem ezt az emlékedet. Én vagyok. Én, aki akkor ijedt meg, amikor te voltál szerelmes. Bűnös vagyok. Az életem, akkor nyer új értelmet, ha te feloldozol. Tudom, hogy sokkol mindaz, amit hallasz tőlem. Ha az élet adna egy új esélyt, lehet, hogy máshogy döntenék, mint annak idején. De tiszta szívvel, nem tudnálak szeretni.

-         Elég! Ne folytasd! Nem akarom hallani. A szintedre süllyedtem. Nem emlékszem az arcodra, viszont most is hatással vagy rám. Ne gyötörj! Fejezd be a papírmunkát és menjünk!

-         Igazad van, abbahagyom, de megkönnyebbültem. Megértem, ha nem tudsz megbocsátani. –Láttam rajta, hogy tényleg őrlődik már egy ideje.

-         A Kór… nem tudod elképzelni, hogy mit tett velem?! Hónapokig a Körzeti Karantén rácsai mögött feküdtem, mindenféle szerekkel terhelték, az amúgy is gyenge szervezetem, azóta is rosszak a reflexeim, sérült a rövidtávú memóriám, és szívzörejem van! – kiabáltam idegesen és felpattantam a fotelból, már nyúltam a kilincs után, mikor keze a vállamon landolt.

-         Elfogadom, hogy örökké gyűlölni fogsz. Erre gyere kérlek. – mutatta az irányt a gép felé. – A működését, gondolom már ismered. Ahogy beszállsz, én beprogramozom az útirányt. Ne félj. Nem fog fájni.  

-         Ez elég gyenge poén volt.

-         Többre ne számíts, a szemüveget pedig vedd fel! – gyengéden besegített Abba, berakta a poggyászom, összehúzta a biztonsági öveket a mellkasomon, s az újból rám nehezedő bódultságomból a csat kattanása rántott vissza a valóságba. Még mindig hatással van rám.

-         Akkor, indulhatok? – vetettem oda hetykén.

-         Készen állsz, nos a protokoll szerint most azt kellene mondanom, hogy vigyázzon magára, az utazás során ne nyúljon az érintőképernyőhöz, kellemes érkezést kívánok! Mindezekhez, csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy remélem legalább olyan boldog életed lesz az Újvilágban, mint itt volt! – A gép hangos zakatolásba kezdett, majd fülsértő zaja hosszú egybefüggő motorhanggá alakult. Éreztem, ahogy megremeg alattam a föld, és eltűnik lábam alól a talaj. Az utolsó pillanatban, még egy remegő mondatfoszlány hagyta el ajkam:

-         Én megbocsátok.

-          

Felhívás a polgártársakhoz!

Ezúton szeretnénk Önöket tájékoztatni a Rettentő Karhatalom nevében, hogy országunk területén megállíthatatlanul elburjánzott a Kór nevű betegség. A határokat lezártuk, és minden megyében gondosa elkerített karanténokat létesítettünk.

A kijárási tilalmat mától rendeljük el!

Nyomatékosan megkérünk mindenkit, hogy ne sértse meg a szabályokat!

Mentőegységeink folyamatosan gondoskodnak a lakosság élelmiszer és gyógyszer ellátásáról.

A Kór ismertetésével kapcsolatban prof. Dr. Beteg Márton, az országos állatorvos így nyilatkozott:

,,Olyan, mint valami undok betegség. Észre sem veszi, és máris ledönti a lábáról a gyanútlan egyéneket. Vannak jelei annak, hogy ki, mikor és hol fertőződött meg, de rendkívül nehéz felismerni, hogy erről a nyavalyáról van szó. A lappangási ideje szervezet, mondhatni személyfüggő. Egyes emberek érzelmi immunrendszere úgy le van gyengülve, hogy a vírus azonnal megmutatkozik, és vannak, akik hosszú évekig szimbiózisban élnek vele.

A betegség hosszú lefolyású és kezelhetetlen. Szakaszosan támadja meg a test különböző részeit, s hatása csillapíthatatlan. Egyetlen hatásos módszernek a különböző szintetikus és hallucinogén drogokat jelölték meg többen, de illegalitása és súlyos szervezetromboló mellékhatása miatt továbbra is tiltottak ezek a szerek.

Rosszabb, mint a rák, fájdalmasabb, mint az éber amputáció. A század közepén voltak, magukat tudós orvosoknak tituláló sarlatánok, akik elektrosokkal próbálták az agy egyes, a Kór terjedését felerősítő részeit bénítani, hogy a szellemi mutáció ne induljon el. Természetesen kudarcot vallottak, és ezennel kijelentem, hogy a hasonló próbálkozások még mindig szigorúan tiltottak! Az emberi faj kísérletező kedvű.

A betegség nemre, korra, fajra való tekintet nélkül támad. Ha valaki egyszer elkapta és sikerült túlélnie a gyógyulás szakaszát, az elkaphatja újra és újra.

A fertőzötteknek nehezükre esik a lélegzetvétel, erős mellkasi fájdalmuk van, csökken a koncentrációs képesség, lehetségesek alvászavarok, jellemző az étvágytalanság, depresszióra való hajlam, s a legtöbb öngyilkos is vírussal fertőzött.”

Ezúton kérünk mindenkit, ha hasonló tüneteket észlelnek magukon, akkor haladéktalanul keressék fel a Körzeti Karantént!

Dr. Kevély Ferenc

Elnök,

Rettentő Karhatalom

2009. 09.09

Hogy miért? Ne kérdezd! Mert féltem. Mondd, mi a vonzó bennem? …

Meglehetősen nagyot tévedtem. Pofára esés közeli állapot. Ne nézz ilyen szánakozóan rám. Nem kell sajnálni, megvan a magam öröme is. Az élet gyönyörű, csak én nem találom a világban az engem megillető helyet. Vándorlok egyik dombról le, másik hegyre fel. Lefelé ugye mindig könnyebb zuhanni... Menekülni akarok saját magam elől is. Nem akarom elhinni, hogy ez is én vagyok, nem nyelem le. Uh, ez már majdnem önvallomás. Inkább hazudok. Ne szólalj meg, most én beszélek. Igen, még mindig félek. Ez van. Mostanában már próbálom befoltozni ezt a lyukat, lényem boldog párkapcsolatokat dédelgető palástján. Nem ígérek semmit, időt kérek…

Igen, voltam már szerelmes. Mindössze egyszer az életben. Gyönyörű érzés volt, másfél évig. Ismered a mellkasi fájdalmat? Volt már szívrohamod? Nem? Akkor fogalmad sincs róla, hogy milyen, ha hasogat a szív…

Jól  sejted, megcsalt. Az egész, egy igazi hollywood-i történet volt. El kellett utaznom a fővárosba továbbképzésre. Ebben nem is volt semmi extra, ezzel jár a munkám, ő is jól tudta. Mindig kijött elém, amikor napok múlva hazatértem, elvitt vacsorázni, majd otthon bepótoltuk, azt ami kimaradt a héten. Ha érted, hogy mire gondolok…Ezen meghitt pillanatokban  nagyon kedves volt, figyelmes, mellőzött minden önzőséget. Nem úgy, mint a „hétköznapokban”. Szóval ott szúrta el az egészet, hogy egyszer nem jött ki elém…Ott vártam rá másfél órát a pályaudvaron, persze neki is télen kellett ezt eljátszania, kurva hideg volt. Karácsony előtt. Nem hívtam fel, bár az első gondolatom az volt, hogy biztos valami nagy baj történt. Ilyenek vagyunk mi nők. Végül fogtam egy taxit. Természetesen nem találtam otthon, mikor beléptem a lakásomba. Ja, ő költözött hozzám annak idején. Nagyon féltékeny típus vagyok, viszont elfojtom. Éjjel már nagyon ideges voltam. A munkával próbáltam lekötni a figyelmemet. Nem ment sokáig. Mint valami eszeveszett skizofrén kezdtem el mindent felforgatni magam körül. Nem is tudom, hogy mit kerestem, talán egy idegen női bugyit, egy rúzsfoltos inget, szőke hajszálakat, papírcédulát telefonszámmal, viszont az amit találtam enyhén szólva mellbe vágott. Ekkora lúzert…! Koton a szemetesben. Akkor vittem le a zsákot, amikor elutaztam, ergo nem mi használhattuk el. Barom. Mégis mit képzelt? Hogy ezt nem találom meg? S ekkor meredtem rá a fali naptárra. Az idióta holnaputánra jegyezte a haza jövetelem! Nem tudtam elhinni, hogy ez nincs megrendezve. Döbbent voltam, és mérhetetlenül szerelmes. Nem hívtam fel. Lefeküdtem aludni, talán valami csoda folytán megfoghatatlan nyugalmat éreztem…Reggel hallottam, ahogy fordul a kulcs a zárban, de mire kikászálódtam az ágyból már el is tűnt. Megleptem. Én leptem meg! Aznap sem hívtam, képtelen voltam. Gondoltam, annyi tisztesség van még benne, hogy elém áll egy kiadósat veszekedni, hogy megüthessem, és elküldhessem az őt megillető helyre, de nem tette. Harmadnap egy levél fogadott tőle a postaládánkban. Leírta, hogy nagyon sajnálja a dolgot, hogy én jobbat érdemlek nála, hogy előre irigyli azt, aki el fog venni feleségül… Baszd meg, akkor miért nem te vettél el? Nem volt hosszú levél, de nem éreztem befejezettnek a dolgot. Azóta nem láttam, nem hallottam róla. Eltűnt, de azt hiszem, hogy csak nekem. Ez a lezáratlan fejezete életemnek, azóta is foglalkoztat, nem tudom megemészteni, nem találom a megoldást, mindenkiben őt keresem, a könnycseppet, ami felkavarta az érzéseim tengerét. Gyűlölöm.

,, Az légy aki vagy, érezd jól magad!”

–Hangzik fel az ismerős dal a rádióból egy borongós, esős délután. Merengő hangulatomban én is elkezdem dúdolgatni magamban a refrén sorait, s lassan elkezdek gondolkodni a szavak értelmén is. Legyek az, aki vagyok. A kijelentés világos. Az ember csak akkor érezheti jól magát a bőrében, ha önmaga és a világnak is a saját arcát mutatja. Azonban ez nem olyan egyszerű dolog egyes emberek számára. A társaság, a környezet hajlamosak elnyomni még fiatalkorban a még fejlődő stádiumban lévő törékeny személyiséget. Sajnos vannak olyan jellemek, akiket rossz útra terelnek a külső hatások, s nagyon nehéz levetkőzni a felvett, nem saját szokásokat. Ha látjuk, hogy vannak nálunk sikeresebb, körülrajongott, népszerűbb emberek a hétköznapokban, akkor ne úgy akarjuk mi is elérni a vágyott pozíciót, hogy rájuk akarunk hasonlítani, illetve majmoljuk őket. Teljes mértékben felesleges a ránk erőltetett álarcot hordanunk, merjünk önmagunk lenni. Csak az szép kívül, aki szép belül is, milyen igaz a mondás, ezért törekedjünk arra, hogy megszépítsük lelkünket, s minden külső hatás nélkül adjuk igazi énünket, tanuljunk saját hibáinkból, s lényünk legszebb oldalából merített fényt sugározzuk a minket körülvevő világra.

 A mai emberek hétköznapjaiban állandósult már a sietség és a rohanás. 

- Soha sehova nem érek oda időben a buszok miatt! –Gyakran halljuk az ilyen és hasonló bosszús kijelentéseket, a tömegközlekedést igénybe vevő emberek szájából. A következő néhány sor azt a célt szolgálja, hogy bemutassam, milyen emberi reakciók játszódhatnak le bennünk, ha ilyesmit tapasztalunk.

1. Tegyük fel, hogy nagyon sietünk,- mint általában – például az iskolába. Gyorsan kapkodjuk a lábainkat a járdán, s kényelmesen befordulunk a buszmegállóba. Lassan apró cseppekben elkezd potyogni az eső, természetesen nincs nálunk esernyő, miért is lenne, hiszen tegnap az időjárás jelentésben nem hangzott el mára vonatkozóan az eső szó. Végre begördül egy busz, szakaszjárat.

- Ezzel biztosan elérem a következőt, ami elvisz egészen a suliig, s pont időben beérek!- gondoljuk miközben tolakodva, néhány szerencsétlen járókelőt félre lökve préseljük fel magunkat a buszra, mert ebben a helyzetben sokan hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha előbb feljutunk a buszra, akkor a busz is hamarabb ott lesz úti célunknál. A jármű elindul, egyre idegesebben markolásszuk a korlátot, a nők a festéket is lekapargatják róla. Egyre fullasztóbb meleg van, folyik rólunk a víz, jelentős oxigénhiány lép fel, lassan úgy érezzük, hogy elkezdünk szublimálódni, persze senki sem nyitja ki az ablakot. Tíz percnyi utazás után végre megpillantjuk az ablaküvegen át a túloldali buszmegállót, ahol hamarosan fel kell pattannunk a következőre, amit nem szabad lekésnünk. A busz megáll, az adrenalin szint hirtelen megemelkedik, szívünk másodpercenként ver ötöt. Leugrunk a buszról. Nem akarunk feltűnést kelteni, ezért csak finoman, de sietősen joggingolunk a zebra elé. Természetesen a lámpa akkor vált pirosra, amikor odaérünk. Ekkor elkezdünk naivan reménykedni, hogy hátha megritkul a forgalom és át tudunk szlalomozni az autók között, de nem! Murphy összes törvénye lejátszódik a szemünk előtt, egyre több autó jön, időközben feltűnik a horizonton a buszunk, amit nem szabad lekésnünk. A lámpa nem vált zöldre, szinte már toporzékolunk dühünkben és izgalmunkban, s ekkor másodpercek alatt lezajlik a jelenet, hogy megáll a buszmegállóban, felveszi az utasokat. Zöld a lámpa! Eszünket vesztve rohanunk át a zebrán elérjük még éppen időben a buszt is, amikor a kedves sofőr bácsi becsapja orrunk előtt az ajtót, s tova hajt. Ekkor diszkréten bemutatunk neki, hátha észre veszi és megáll, de sajnos ez nem lehetséges. A kudarc után lassan megnyugodva, megtört arccal, remény vesztve leülünk az útpadkára és siratjuk szerencsétlen mivoltunkat.

Szúrós, fekete kockás takaróba csavarva fekszem az ágyon, és nedves tekintettel bámulok a penészmarta szürke foltra a bárszekrény fölött. - Pakold össze magad...-suttogja egy reszelős hang a fejemben, ami bár oly idegen, elfogadom, hogy a saját hangom hallom. A paplan egyre jobban bökdösi a hátam, fordulok egyet, kint megállíthatatlanul elered az eső.-Tedd meg, kelj fel... 

Hirtelen beúszik a szemem elé egy szárnyas Mandarin és egy üvegen ülve egy verset szaval. Ez nem lesz így jó. Dalra vált és száguldva közelít felém, mint egy szárnyas csillagközi anyahajó, miközben obszcén szavakat rikoltozó foltos arcú, kócos múzsák üldözik. Szemem érzékeli, de agyam nem fogja fel a látottakat. Mi ez az éjféli őrület? Mi ütött belém? A mandarin bajszát csavargatva megáll előttem, lehajol, elhallgat. A vad, tépett hölgyek körém gyűlnek, és furcsa nyelven kántálnak. Láss, okádd ki magadból a gondolatot! Hozd létre a pillanatot! Alkosd meg a nagy művet! A Mandarin kaján mosollyal az száján csettint egyet, s a szemem kipattan, a múzsák eltűnnek, felébredek. Újra itt vagyok a jelenben, kikerülve az őrült képzetekből.

Azt hiszem jó anyáink - igen bölcsen - valami ilyesmit neveztek anno macskajajnak, bár ez ennél most több, nem csak alkohol volt... Fáj a fejem. Bárcsak emlékeznék a tegnap, vagy azelőtti este minden őrült pillanatára. Átaludtam az egész napot. Már megint. Hatalmas veszekedés, persze megint miattam, most éppen számomra is feldolgozhatatlan történés miatt. nem, nem akarom elfogadni, hogy ez a helyzet. Miért pont engem vert meg a sors ezzel a keserű ajándékkal? Miért? Miért? -próbálok ordítani, de rekedt hangom, s a torkomban megbúvó nyálkás féreg miatt csak halk sikolyom teríti be a teret. Lassú mozdulatokkal kapargatom és verem az ablaküveget, majd a fejemhez kapok, és hisztérikusan cibálom a hajam. A kábulat még tart. Úgy érzem, hogy a saját magamnak okozott fizikai fájdalom,-mert a légkalapács hangja a fejemben nem elég - elnyomja a lelki sérüléseimet. Hisztizek. Teljesen kimerülten visszazuhanok az ágyba, majd sírva, eszelősen szidom a világot. Lassan a maradék erőmet is elszívja a fizika önmarcangolás és újra álomba zuhanok. Végre valami nyugalom.  Elmúlik másnap délután négy óra, mire kipattannak a csipáim. csak álom volt az egész érzéssel bújok a papucsomba. Megpillantom a festőállványom, rajta a képpel, aminek a befejezésével biztatott álmaim Mandarinja. -Igen, azt hiszem ezzel elnyerhetném az ösztöndíjat. Ez most nagyon kellene. Végre elszakadhatnék ebből a tébolydából, ebből az unalmas, béna városból. Azt akarom csinálni, amihez kedvem van. Valahol mindenki erre vágyik, az alkotói szabadságra a munka bármely területén, és a családban. Függetlenség, végtére is már nem vagyok gyerek. Miért olyan rohadtul nehéz ezt megérteni? Hihetetlen. - Bágyadt képpel bámulok a tükörbe, és kutatom az azonnal megsemmisíthető, kirügyezett kis pattanásokat. -Uramisten, jaj ne, ne, ne, ne, hát mégsem álom volt? -ismét sikoltozva veszem észre minden problémám forrását, s a nagy halál eljátszása nélkül, most ráveszem magam a dolgok higgadt átgondolására. -Lássuk csak, mi történt tegnap, a fenébe józannak kell lennem, gyerünk gondolkodj! Délután ütött be a krach, aztán festettem, nem fogtam fel, anyuék hazajöttek, erőt gyűjtöttem 3 órán keresztül cigivel és karamellás fagyival, felhívtam Balázst, nem tetszett neki, amit hallott, kiabált, hamar lerakta. vacsoráztunk, egy falat sem ment le a torkomon, közben mondtam el. Megfagyott a levegő. Már nem is emlékszem rá, hogy honnan volt az a számomra az emberfeletti erő, de megtettem, vallottam. Anyuék kiakadtak, de ez természetes, nem is tudom, hogy mit is vártam. meglepő, de nagyon higgadtan tudom kezelni a dolgokat, biztos a "hatása alatt vagyok még." A húgom sírva rohant a szobájába. Most végleg elástam magam, már az ő példaképe sem vagyok. A busz elé vetem magam. Az az ösztöndíj, milyen jól hangzik. Drága szüleim is erre biztattak. Most minden elúszott. nagyon durván ordítoztak, apa rángatta a kezem, meg is pofozott, még mindig ég az arcom, de lehet, hogy csak a másnaposság miatt. nem akarom, nem és nem! nem én választottam ezt az életet, rohadtul nem! Elegem van! Most mi lesz...? Anya is ezt kérdezte tegnap este, láttam a megvetést a tekintetében. Ahogy akkor sem, most se tudok rá válaszolni. megcsinálom, vagy nem. van így értelme élni? menekülni akarok? Az sem én vagyok, sosem rettentem meg az elém gördülő Mont Blanc méretű akadályoktól. De ez most más. Itt már nem csak rólam van szó. Gyerünk! Dönts!

Lassú léptekkel, félrebiccentett fejjel közelítettem meg a régi, családi albumokat rejtő szekrényem. leültem elé, és nosztalgikus hangulatban lapozgattam a vidám családi idilltől megkorhadt lapokat. -Ilyen élet is létezik? Egyedül. De nem biztos. Hát pont ez az, kétesélyes ez a kurva élet! - ráncoltam homlokom.

Festeni akarok, ez a másik dolog nem vesz el túl sok intenzív évet az életemből, fiatal vagyok, még folytathatom, amit elkezdtem. A végén még meggyőzöm magam?

Túl sok mindenről kell lemondanom... megéri? A francba, mégis egy életről van szó! Eddig az életet olyan lazán fogtam fel, miért ne lehetne most is?

Eldöntöttem: megszülöm.

Elhúzom a függönyt, az ébredő napsugarak lágyan cirógatják sosem fakuló arcom, megkönnyebbülten belemosolygok az új reggelbe...