Éjszaka volt. Sötét sűrű felhőmassza borította az eget. A Hold idegesen kutatta azt a vékony réteget, ahol lopott fényével áttörhetett az elé tornyosuló puha falakon. Gyenge fénycsóvái halványan világították meg a kopott utca köveket előttem. A feltámadó szél merészen megcsapkodta arcom, ami felébresztett éber kómámból. Eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Lassan elindultam az éjszakába, de néhány lépés után egy pislákoló lámpa fénye alatt megálltam. Talán már nem találnak rám. Idegességemet leküzdvén mélyet beleszippantottam az eső áztatta levegőbe. Mellkasom megemelkedett, orrcimpáim kitágultak, arcomon becsukott szemeimmel a neonfény felé fordultam. Súlyos a bűnöm, de remélem, Te megbocsátasz. Magam alá húztam egy bevásárló szatyrot, hogy kimerültségemben leülhessek az útpadkára, de azt is megáztatta az eső, viszont már nem érdekelt. Szerencsére itt nem jár senki, magam vagyok, végre nyugalom. Megint megszállt a holdkór, s agyamat kiürítve szórakozottan kocogtattam cipőm sarkát a hideg betonon. - Talán jobb lenne halkabbra venni! –törte meg a csendet egy bénítóan búgó hang. – Ki az? Mit akarsz? Lépj elő! Mutasd magad! – hirtelen felpattantam, és idegesen forgattam a szemem, megzavaróm után. – Ne ijedj meg! Nem akarlak bántani, kérlek bízz bennem és ülj le! – súlyos léptekkel közelített felém, s kilépett a fényre. Igen magas férfi volt, hosszú sötétbarna ballonkabátja hetykén lógott rajta, s derékpántja a földet súrolta miközben hozzám közelített. Éreztem, ahogy átható tekintete a titkaimat fürkészte. Mintha olvasna a gondolataimban.
- Te is a Rettentő Karhatalom elől menekülsz? Hát idáig üldöztek?
- És te? Neked ilyen súlyos a bűnöd, hogy a Világ Végén ijesztgeted a járókelőket? – csattantam fel, a hirtelen jött kérdéssorozat után.
- Nos, a Világ Végén vajmi kevés a járókelő…
- Igaz.
- És te is ültél…
- Hagyjuk.
- Merre tartasz?
- Van innen még tovább? Ha valaki ide jut, akkor létezik még számára érdemes úti cél? –nem számítottam rá, hogy képes leszek ilyen könnyen társalogni egy idegennel, ha nem is sorstárs, már az sem érdekel, megtalált.
- Gyere, mutatok valamit. – meg sem bizonyosodott arról, hogy vajon követem-e, csak határozottan tovaindult a meredek falak mellett. Tétováztam még egy darabig, majd leküzdve bénaságom felkaptam a táskám, s utána siettem. Végig mögötte mentem, sietnem kellett, hogy ne maradjak le. Hátra sem tekintett rám, hozzám sem szólt, így haladtunk vagy fél órát. Egy régi, omladozó „Konzervgyár” feliratot viselő épületbe vezetett. Most mi történik? Elegem volt, kockáztattam. Kitárta előttem a széles, kétkarú ajtót, s még tétovázva, de beléptem. Egy kattanást hallottam, amit újabbak követtek, s a végtelen űr megtelt meleg fénnyel. A terem közepén ott állt az, amiről nem beszéltünk, csak mondákat hallottunk, az amiről mindenki tudta, hogy létezik, de nem hihettük el senkinek, az ami miatt van ez a hely, az, ami reményeink szerint sokak életét megmentette, és az a csoda, amit a Karhatalom ÜHE-nek, vagyis az Üldözendő Halálos Ellenségnek nevez. Igen, ott állt. Nem porosodott, használták. Hát akkor ő lenne a révészem, aki átvisz az Újvilágba?
- Igen, jól látod, létezik, és működik. Magam is utaztam már vele.
- Akkor…
- Igen, eljött a te időd, újrakezdheted, az Újvilágban. De előtte, el kell intéznünk a formaságokat, jegyzőkönyv meg hasonlók. – mondta és egy kisebb üvegfalú helyiségbe vezetett. Ahogy beléptem a tér hirtelen kitágult, és névsorrendbe rendezett akták, mappák ezreit pillantottam meg. Ismét megszólalt, s búgó hangjának most sem tudtak ellenállni végtagjaim, belerogytam a bíborszínű pléddel borított fotelba. Kitöltetett velem egy formanyomtatványt, lemásolta az útlevelem, s minden okmányt lepecsételt kétszer, ami csak nálam volt.
- Nehéz ez most nekem…- kezdte, s egyenesen a szemembe irányította az addig pásztázó tekintetét. Miről beszél?
- Hmmm, inkább maradjunk a jegyzőkönyvnél. Szóval, kérlek ismertesd a pontos vádat! Ha kérhetném, akkor minél részletesebben. Esetleg tudok „hatni rád”, ha nehéz lenne elsőre mindent elmondani.
- Nem, köszönöm! Azt hiszem menni fog. – szívemet szorító hurkot, egy mély lélegzettel próbáltam lazítani. –Kezdem.
- A pontos vád a Kórterjesztés. Már úgy is vágytam arra, hogy kitéphessem magamból ezt a súlyos bűnt, most utoljára beszélek róla. Egyszer voltam szerelmes eddig, minden úgy alakult, ahogy a ponyvaregényekben meg van írva. Nem is tudom, honnan jött az emberfeletti bátorságom, hogy bevallottam neki az érzelmeimet, ma már tudom, hogy balgaság volt. Megleptem. Elmenekült. Utána hiába próbáltam túltenni magam rajta, mindenkiben őt kerestem. Végül sikerült teljesen megszabadulnom az emlékétől. –Ennyire részletesen jó lesz? Tudod írni?
- Persze, folytasd csak!
- Boldog voltam, nagyon. Egyre több barátra tettem szert. Aztán találkoztam egy sráccal. Ennek már sok-sok éve. Már elsőre nagyon szimpatikus volt. Azonnal megtaláltuk a közös hangot. Volt egy időszak, amikor azt hittem, hogy elkaptam a Kórt, hogy gyengébb érzelmeket táplálok iránta, de legnagyobb szívfájdalmamra rá kellett jönnöm, hogy a vágy hitette ezt el velem. A vágy arra, hogy legyen valaki, aki enyhítheti magányom. Nem tudtam ellenállni, kedves voltam, mint általában azokkal, akik hasonló jóindulattal közelítenek hozzám. Remek barátot ismertem meg benne. Bűnös vagyok, bevallom. Nem tagadom, soha nem is próbáltam. Talán kihasználtam az érzelmeit. Bűntudatom van. Nekem nyílt egy virág, amit vadul leszakítottam és összetiportam.
- Nehéz megfogalmazni a dolgokat, annyi a vádpont, nem gond, hogy egy kicsit összefüggéstelenül beszélek? Remélem, tudsz követni.
- Semmi gond, tökéletes a tálalás! – a szeme meg sem rebbent, s szépen ívelt ajka enyhe mosolyra húzódott.
- Nem tudtam kezelni a helyzetet, ebben a kérdésben olyan vagyok, mint egy férfi. Megijedtem a rám zúduló érzelmektől. Röviden ennyi. Mindent le tudtál írni?
- Igen, pontosan le van jegyezve, azonnal nyomtatom. Itt kérnék egy aláírást! - elém csúsztatta a fejléccel ellátott jegyzőkönyvem két példányát.
- Örülök, hogy itt vagy. Már fölösleges titkolnom. - Megint miről beszél? – Most, hogy végleg elmész, szeretném, ha képes lennél megbocsátani nekem, azért hogy ide juttattalak. Nem emlékszel rám, mert a hivatalban kitöröltettem ezt az emlékedet. Én vagyok. Én, aki akkor ijedt meg, amikor te voltál szerelmes. Bűnös vagyok. Az életem, akkor nyer új értelmet, ha te feloldozol. Tudom, hogy sokkol mindaz, amit hallasz tőlem. Ha az élet adna egy új esélyt, lehet, hogy máshogy döntenék, mint annak idején. De tiszta szívvel, nem tudnálak szeretni.
- Elég! Ne folytasd! Nem akarom hallani. A szintedre süllyedtem. Nem emlékszem az arcodra, viszont most is hatással vagy rám. Ne gyötörj! Fejezd be a papírmunkát és menjünk!
- Igazad van, abbahagyom, de megkönnyebbültem. Megértem, ha nem tudsz megbocsátani. –Láttam rajta, hogy tényleg őrlődik már egy ideje.
- A Kór… nem tudod elképzelni, hogy mit tett velem?! Hónapokig a Körzeti Karantén rácsai mögött feküdtem, mindenféle szerekkel terhelték, az amúgy is gyenge szervezetem, azóta is rosszak a reflexeim, sérült a rövidtávú memóriám, és szívzörejem van! – kiabáltam idegesen és felpattantam a fotelból, már nyúltam a kilincs után, mikor keze a vállamon landolt.
- Elfogadom, hogy örökké gyűlölni fogsz. Erre gyere kérlek. – mutatta az irányt a gép felé. – A működését, gondolom már ismered. Ahogy beszállsz, én beprogramozom az útirányt. Ne félj. Nem fog fájni.
- Ez elég gyenge poén volt.
- Többre ne számíts, a szemüveget pedig vedd fel! – gyengéden besegített Abba, berakta a poggyászom, összehúzta a biztonsági öveket a mellkasomon, s az újból rám nehezedő bódultságomból a csat kattanása rántott vissza a valóságba. Még mindig hatással van rám.
- Akkor, indulhatok? – vetettem oda hetykén.
- Készen állsz, nos a protokoll szerint most azt kellene mondanom, hogy vigyázzon magára, az utazás során ne nyúljon az érintőképernyőhöz, kellemes érkezést kívánok! Mindezekhez, csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy remélem legalább olyan boldog életed lesz az Újvilágban, mint itt volt! – A gép hangos zakatolásba kezdett, majd fülsértő zaja hosszú egybefüggő motorhanggá alakult. Éreztem, ahogy megremeg alattam a föld, és eltűnik lábam alól a talaj. Az utolsó pillanatban, még egy remegő mondatfoszlány hagyta el ajkam:
- Én megbocsátok.
-
