Hogy miért? Ne kérdezd! Mert féltem. Mondd, mi a vonzó bennem? …
Meglehetősen nagyot tévedtem. Pofára esés közeli állapot. Ne nézz ilyen szánakozóan rám. Nem kell sajnálni, megvan a magam öröme is. Az élet gyönyörű, csak én nem találom a világban az engem megillető helyet. Vándorlok egyik dombról le, másik hegyre fel. Lefelé ugye mindig könnyebb zuhanni... Menekülni akarok saját magam elől is. Nem akarom elhinni, hogy ez is én vagyok, nem nyelem le. Uh, ez már majdnem önvallomás. Inkább hazudok. Ne szólalj meg, most én beszélek. Igen, még mindig félek. Ez van. Mostanában már próbálom befoltozni ezt a lyukat, lényem boldog párkapcsolatokat dédelgető palástján. Nem ígérek semmit, időt kérek…
Igen, voltam már szerelmes. Mindössze egyszer az életben. Gyönyörű érzés volt, másfél évig. Ismered a mellkasi fájdalmat? Volt már szívrohamod? Nem? Akkor fogalmad sincs róla, hogy milyen, ha hasogat a szív…
Jól sejted, megcsalt. Az egész, egy igazi hollywood-i történet volt. El kellett utaznom a fővárosba továbbképzésre. Ebben nem is volt semmi extra, ezzel jár a munkám, ő is jól tudta. Mindig kijött elém, amikor napok múlva hazatértem, elvitt vacsorázni, majd otthon bepótoltuk, azt ami kimaradt a héten. Ha érted, hogy mire gondolok…Ezen meghitt pillanatokban nagyon kedves volt, figyelmes, mellőzött minden önzőséget. Nem úgy, mint a „hétköznapokban”. Szóval ott szúrta el az egészet, hogy egyszer nem jött ki elém…Ott vártam rá másfél órát a pályaudvaron, persze neki is télen kellett ezt eljátszania, kurva hideg volt. Karácsony előtt. Nem hívtam fel, bár az első gondolatom az volt, hogy biztos valami nagy baj történt. Ilyenek vagyunk mi nők. Végül fogtam egy taxit. Természetesen nem találtam otthon, mikor beléptem a lakásomba. Ja, ő költözött hozzám annak idején. Nagyon féltékeny típus vagyok, viszont elfojtom. Éjjel már nagyon ideges voltam. A munkával próbáltam lekötni a figyelmemet. Nem ment sokáig. Mint valami eszeveszett skizofrén kezdtem el mindent felforgatni magam körül. Nem is tudom, hogy mit kerestem, talán egy idegen női bugyit, egy rúzsfoltos inget, szőke hajszálakat, papírcédulát telefonszámmal, viszont az amit találtam enyhén szólva mellbe vágott. Ekkora lúzert…! Koton a szemetesben. Akkor vittem le a zsákot, amikor elutaztam, ergo nem mi használhattuk el. Barom. Mégis mit képzelt? Hogy ezt nem találom meg? S ekkor meredtem rá a fali naptárra. Az idióta holnaputánra jegyezte a haza jövetelem! Nem tudtam elhinni, hogy ez nincs megrendezve. Döbbent voltam, és mérhetetlenül szerelmes. Nem hívtam fel. Lefeküdtem aludni, talán valami csoda folytán megfoghatatlan nyugalmat éreztem…Reggel hallottam, ahogy fordul a kulcs a zárban, de mire kikászálódtam az ágyból már el is tűnt. Megleptem. Én leptem meg! Aznap sem hívtam, képtelen voltam. Gondoltam, annyi tisztesség van még benne, hogy elém áll egy kiadósat veszekedni, hogy megüthessem, és elküldhessem az őt megillető helyre, de nem tette. Harmadnap egy levél fogadott tőle a postaládánkban. Leírta, hogy nagyon sajnálja a dolgot, hogy én jobbat érdemlek nála, hogy előre irigyli azt, aki el fog venni feleségül… Baszd meg, akkor miért nem te vettél el? Nem volt hosszú levél, de nem éreztem befejezettnek a dolgot. Azóta nem láttam, nem hallottam róla. Eltűnt, de azt hiszem, hogy csak nekem. Ez a lezáratlan fejezete életemnek, azóta is foglalkoztat, nem tudom megemészteni, nem találom a megoldást, mindenkiben őt keresem, a könnycseppet, ami felkavarta az érzéseim tengerét. Gyűlölöm.
