Szülőszoba, laptop, szoboravatás

Az éjjeliszekrényen álló kislámpa egy halk kattanással kialudt, az utcáról beszűrődő fénysugár halványodott, a hold alig pislákolt, majd az utca moraja is tovatűnő emlékké vált.  Ólomsúlyú tenyerek nehezedtek a szemhéjaimra, s légzésem is lelassulva jelezte egy új élet kezdetét. Körülvett a csönd és a sötétség. Ficánkolva zuhantam a purgatóriumba. Kezeim levegőt markoltak, amikor biztos, megfogható pontot kerestem magam körül. Szélsebesen, megállíthatatlanul haladtam a semmi felé. Végtagjaim lassan elernyedtek és egész testemet magatehetetlenné tette az általános zsibbadás. A kimerítő szabadesés közben egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, s mikor magamhoz tértem egy városi jelenetet bontakozódott ki előttem. - Megérkeztem-futott át a gondolat az agyamon. Egy kopott, szürke porlepte padon ültem. Miután felocsúdtam, lassan felálltam és körbenéztem. Az égből szikrázó hópihék hullottak alá. Kinyújtottam a tenyeremet, hogy felfoghassam az apró csillámló kincseket. Ahogy a csupasz bőrömhöz értek, kiderült, hogy nem hópihék, hanem hamu.  Szürkésfehér hamu borította be az egész környéket. Néhány méterre tőlem embereket láttam. Egy hatalmas, félig szakadt lepedőbe bugyolált oszlopot álltak körül. Lassú léptekkel, óvatosan közelítettem meg őket. Hirtelen áramütésszerű érzés kötötte gúzsba a szívemet, amikor odaértem. Ezek az emberek, mintha elevenen égtek volna meg, mintha egy szempillantás alatt meghaltak volna. Ott álltak egymás mellett, néhányuk arckifejezése nyugodt volt. Kezükben tartott papírmaradékokból kiderítettem, hogy egy szoboravatásra voltak hivatalosak. Az antracit sár őket is tetőtől talpig ellepte. –Mi történhetett itt?- kérdeztem magamtól. Válaszokra vágytam, de szívemet elfogta a jeges félelem. – Talán veszélyben vagyok én is? Még mindig óvatosan, de már távolodtam az előző jelenettől. Kiérve az utcára hasonló látvány fogadott. Az üzletek ablakai betörtek, az autók egymáshoz ütköztek, az emberek az utcán ácsorogtak, mintha mindennapi tevékenységük során megmagyarázhatatlan hirtelenséggel haltak volna meg. Lépteim után fekete, mély nyomok maradtak a járdán. Szélcsend volt. A hamu csak hullott, és utat törve magának mélyen beivódott a ruháimba és a bőrömbe. A hajam lassan ősszé változott. A nyomasztó hangulat és a csönd hamar maga alá gyűrt. – Van itt valaki? Hahó!- kiabáltam rekedten. Kérdésemre válasz nem érkezett, és az ekhó hiány tovább növelte kétségbeesésemet. – Hall engem valaki? Segítség! – ordítottam egyre hisztérikusabban. Eszeveszetten futottam a semmibe. Mégis az volt az érzésem, hogy nem vagyok egyedül. – Segítség! – suttogtam már magamnak. Néhány órás séta után egy hatalmas épülethez értem. Az a látvány, ami ott fogadott elborzasztott. Az épület minden egyes ablakában emberek álltak. Egymásba karolva a sötét eget kémlelték. Sokan segítségkérően kinyújtották a kezüket, amiken a felhalmozódott hamu kis dombocskákat alakított ki. A hűvös arcokról hátborzongató rettegést, félelmet, és tanácstalanságot olvastam le. Elfáradtam. Úgy éreztem, hogy ott bent menedékre lelhetek egy kis időre. A bejárat kitört üvegű ajtaján átlépve a recepción találtam magam. Karomat felhorzsolta egy hegyes, koszos szilánk. Egy belső indíttatástól vezérelve azonnal a recepciós pulton álló laptophoz mentem. A képernyő üres volt. A telefon pedig süket. Csalódottan tovább lépegettem az égbe kanyargó lépcső felé szilánkok, és felborogatott orvosi eszközök között. Köpenyes emberek előtt haladtam el. Az emeletre érve már csak egy vágyam volt, hogy valahol megpihenjek. A szülőszobán áthaladva megtaláltam a privát kórtermeket. Kényelmes ággyal, hűtővel. Felrántottam a porlepte hűtőt, ami kis reccsenéssel kitárult előttem. Szerencsémre egy-két napja lejárt élelmiszerekkel volt tömve. Keveset ettem. Gondoltam az elkövetkező napokra is, hátha sokáig kell még itt maradnom. A szoba egyik utcára néző négyszögletű fala hiányzott. Talán egy bomba robbanása vitte le. Leültem a földre, nekitámaszkodtam a romos falnak, beszívtam a dohos levegőt és kibámultam a halott városra. Oldalról láttam az ablakokból kinyúló kezeket. - Bárcsak valamelyik megmozdulna – gondoltam. Vágytam egy hangra, ezért elkezdtem énekelni. Furcsa érzés volt, hogy tudok dalolni. A hangom aranylóan és kristálytisztán csengett. Bezengtem az egész tájat és fényt gyújtottam az örök éjszakában. A lágy dallamok puha kényelemmel ringattak, és minden színessé vált. Hirtelen kellemetlen szúrást éreztem a tarkómon. Valami melegség öntött el, és keresztüláradt az egész testemen. Egy szempillantásra megint elveszítettem az eszméletemet. Reggel volt, és fel kellett kelnem.