Szúrós, fekete kockás takaróba csavarva fekszem az ágyon, és nedves tekintettel bámulok a penészmarta szürke foltra a bárszekrény fölött. - Pakold össze magad...-suttogja egy reszelős hang a fejemben, ami bár oly idegen, elfogadom, hogy a saját hangom hallom. A paplan egyre jobban bökdösi a hátam, fordulok egyet, kint megállíthatatlanul elered az eső.-Tedd meg, kelj fel...
Hirtelen beúszik a szemem elé egy szárnyas Mandarin és egy üvegen ülve egy verset szaval. Ez nem lesz így jó. Dalra vált és száguldva közelít felém, mint egy szárnyas csillagközi anyahajó, miközben obszcén szavakat rikoltozó foltos arcú, kócos múzsák üldözik. Szemem érzékeli, de agyam nem fogja fel a látottakat. Mi ez az éjféli őrület? Mi ütött belém? A mandarin bajszát csavargatva megáll előttem, lehajol, elhallgat. A vad, tépett hölgyek körém gyűlnek, és furcsa nyelven kántálnak. Láss, okádd ki magadból a gondolatot! Hozd létre a pillanatot! Alkosd meg a nagy művet! A Mandarin kaján mosollyal az száján csettint egyet, s a szemem kipattan, a múzsák eltűnnek, felébredek. Újra itt vagyok a jelenben, kikerülve az őrült képzetekből.
Azt hiszem jó anyáink - igen bölcsen - valami ilyesmit neveztek anno macskajajnak, bár ez ennél most több, nem csak alkohol volt... Fáj a fejem. Bárcsak emlékeznék a tegnap, vagy azelőtti este minden őrült pillanatára. Átaludtam az egész napot. Már megint. Hatalmas veszekedés, persze megint miattam, most éppen számomra is feldolgozhatatlan történés miatt. nem, nem akarom elfogadni, hogy ez a helyzet. Miért pont engem vert meg a sors ezzel a keserű ajándékkal? Miért? Miért? -próbálok ordítani, de rekedt hangom, s a torkomban megbúvó nyálkás féreg miatt csak halk sikolyom teríti be a teret. Lassú mozdulatokkal kapargatom és verem az ablaküveget, majd a fejemhez kapok, és hisztérikusan cibálom a hajam. A kábulat még tart. Úgy érzem, hogy a saját magamnak okozott fizikai fájdalom,-mert a légkalapács hangja a fejemben nem elég - elnyomja a lelki sérüléseimet. Hisztizek. Teljesen kimerülten visszazuhanok az ágyba, majd sírva, eszelősen szidom a világot. Lassan a maradék erőmet is elszívja a fizika önmarcangolás és újra álomba zuhanok. Végre valami nyugalom. Elmúlik másnap délután négy óra, mire kipattannak a csipáim. csak álom volt az egész érzéssel bújok a papucsomba. Megpillantom a festőállványom, rajta a képpel, aminek a befejezésével biztatott álmaim Mandarinja. -Igen, azt hiszem ezzel elnyerhetném az ösztöndíjat. Ez most nagyon kellene. Végre elszakadhatnék ebből a tébolydából, ebből az unalmas, béna városból. Azt akarom csinálni, amihez kedvem van. Valahol mindenki erre vágyik, az alkotói szabadságra a munka bármely területén, és a családban. Függetlenség, végtére is már nem vagyok gyerek. Miért olyan rohadtul nehéz ezt megérteni? Hihetetlen. - Bágyadt képpel bámulok a tükörbe, és kutatom az azonnal megsemmisíthető, kirügyezett kis pattanásokat. -Uramisten, jaj ne, ne, ne, ne, hát mégsem álom volt? -ismét sikoltozva veszem észre minden problémám forrását, s a nagy halál eljátszása nélkül, most ráveszem magam a dolgok higgadt átgondolására. -Lássuk csak, mi történt tegnap, a fenébe józannak kell lennem, gyerünk gondolkodj! Délután ütött be a krach, aztán festettem, nem fogtam fel, anyuék hazajöttek, erőt gyűjtöttem 3 órán keresztül cigivel és karamellás fagyival, felhívtam Balázst, nem tetszett neki, amit hallott, kiabált, hamar lerakta. vacsoráztunk, egy falat sem ment le a torkomon, közben mondtam el. Megfagyott a levegő. Már nem is emlékszem rá, hogy honnan volt az a számomra az emberfeletti erő, de megtettem, vallottam. Anyuék kiakadtak, de ez természetes, nem is tudom, hogy mit is vártam. meglepő, de nagyon higgadtan tudom kezelni a dolgokat, biztos a "hatása alatt vagyok még." A húgom sírva rohant a szobájába. Most végleg elástam magam, már az ő példaképe sem vagyok. A busz elé vetem magam. Az az ösztöndíj, milyen jól hangzik. Drága szüleim is erre biztattak. Most minden elúszott. nagyon durván ordítoztak, apa rángatta a kezem, meg is pofozott, még mindig ég az arcom, de lehet, hogy csak a másnaposság miatt. nem akarom, nem és nem! nem én választottam ezt az életet, rohadtul nem! Elegem van! Most mi lesz...? Anya is ezt kérdezte tegnap este, láttam a megvetést a tekintetében. Ahogy akkor sem, most se tudok rá válaszolni. megcsinálom, vagy nem. van így értelme élni? menekülni akarok? Az sem én vagyok, sosem rettentem meg az elém gördülő Mont Blanc méretű akadályoktól. De ez most más. Itt már nem csak rólam van szó. Gyerünk! Dönts!
Lassú léptekkel, félrebiccentett fejjel közelítettem meg a régi, családi albumokat rejtő szekrényem. leültem elé, és nosztalgikus hangulatban lapozgattam a vidám családi idilltől megkorhadt lapokat. -Ilyen élet is létezik? Egyedül. De nem biztos. Hát pont ez az, kétesélyes ez a kurva élet! - ráncoltam homlokom.
Festeni akarok, ez a másik dolog nem vesz el túl sok intenzív évet az életemből, fiatal vagyok, még folytathatom, amit elkezdtem. A végén még meggyőzöm magam?
Túl sok mindenről kell lemondanom... megéri? A francba, mégis egy életről van szó! Eddig az életet olyan lazán fogtam fel, miért ne lehetne most is?
Eldöntöttem: megszülöm.
Elhúzom a függönyt, az ébredő napsugarak lágyan cirógatják sosem fakuló arcom, megkönnyebbülten belemosolygok az új reggelbe...
