Szikrákat hányó, neon fénycsíkokat köpő, olajozott robot kondérok vakítóan morogtak a fejem fölött és minden sarokban. A zenéről a két pizza tésztasütő korong felett mahináló, puffadt, piros arcú, levegő után kapkodó fiatalember gondoskodott. Igazán mókás látványt nyújtott, amikor egy-egy 6 perces szettet követően tapsikolva, aerobiklépéseket imitálva próbálta hangosabb szórakozásra buzdítani a démoszt.
Fullasztó fény és cigarettafüst ködben kapáló kézmozdulatokkal lejtettem a táncparkett egyik végéből a másikba az egész, zsúfolásig megtelt termet életben tartani akaró egyetlen szellőző berendezés alá. Miután a jéghideg műlevegő hanyagul meglibbentette a hajam, mámoros elégedettséget jelző félmosoly ült ki az arcomra. Eufóriámat egy a vállamat érintő forró tenyér törte meg. Meglepetten hátrafordultam, de nem volt időm megnézni a kéz tulajdonosát, ami azon nyomba elragadt és türelmetlenül vonszolt ki a sűrű masszává egybeizzadt tömegből. Úgy éreztem nekem ehhez, most nincs kedvem, csak táncolni szeretnék, szórakozni, felejteni… De a lufim kipukkadt és ezek az érzések a héliummal együtt a csillagok felé szálltak, amikor a bejáratnál lelassítottunk. Szembefordult velem. Éjsötét szemét, szögletes arcélét fedő, még sötétebb bőr keretezte. Tekintete, mint vaskos bilincs, úgy láncolta figyelmem magához. Nem értettem az egész jelentből semmit. Hamar kiderült, hogy nem értjük egymás nyelvét, mindenesetre nagy segítséget jelentett az a pár hónapos angol nyelvkurzus. Javaslatomra leültünk az egyik sörsátor koszos faasztalaihoz. Megtudtam, hogy már két nappal ezelőtt is szemet szúrtam neki, de most nagyon örül, hogy megtalált. Beszélgetésünk közben a kezeimet végig két hatalmas, fekete kezei között tartotta, mint húsevő növény az éppen arra repülő zsákmányát, miután vadállat módjára elkapta. Valahogy így is éreztem magam, egy levadászott gazellának, akit a játékos oroszlánkölyök csak azért nem falt még fel, mert még nem éhes. Szeret az étellel játszadozni. Kiderült, hogy Párizsban él, 26 éves, oda van az irodalomért, a művészetekért, sportol, még tanul, úgy érzi még ráér elkezdeni az életet komolyabban venni. Imádja ezt a fesztivált, az országot, ami most vendégül látja őt, és engem. -A játék félidőnél tart. – Mindezen információkat én is készségesen megosztottam vele. A pad alattunk egyre rövidebbé vált, és a poharaink is lassan kiürültek. Remekül szórakoztunk a nyelvi nehézségek ellenére. Biztos voltam abban, hogy soha többé nem látom, csak egy meg nem élt élet izgalmas órái maradnak emlékeimben, ha most nem gyorsítom fel a tempót. Miután az utolsó csepp alkoholtartalmú „üdítőmet” is megittam, pillanatnyi bátorságomat kihasználva közelítettem kezemet az arca felé. Az érintésbe magam is beleborzongtam. Intettem neki, hogy mennék, s ne féljen követni. Kezét a derekamon nyugtatva andalogtunk a sátorerdő felé. Saját lakom bejáratánál aztán megtorpant, és kérdő tekintettel nézett rám. Tudtam jól, ha behívom nincs visszaút, de abban is biztos voltam, hogy az első pillanattól kezdve ezt akartam. Reggel korán ébredtem, és semmit nem bántam meg, de egy kicsit elfáradtam. Az oroszlán prédájából már csak csontok maradtak.
Az utolsó két napot is együtt töltöttük. Hazafelé menet kikísért az állomásra, s a kezembe csúsztatott egy cetlit, kérte, hogy keressem, amint hazaérek, s találkozzunk, vagy Párizsban, vagy itt jövőre. A vonatról mosolyogva, kicsit keserű szájízzel integettem neki. Én mindent megígértem neki, mindent.
