A mai emberek hétköznapjaiban állandósult már a sietség és a rohanás.
- Soha sehova nem érek oda időben a buszok miatt! –Gyakran halljuk az ilyen és hasonló bosszús kijelentéseket, a tömegközlekedést igénybe vevő emberek szájából. A következő néhány sor azt a célt szolgálja, hogy bemutassam, milyen emberi reakciók játszódhatnak le bennünk, ha ilyesmit tapasztalunk.
1. Tegyük fel, hogy nagyon sietünk,- mint általában – például az iskolába. Gyorsan kapkodjuk a lábainkat a járdán, s kényelmesen befordulunk a buszmegállóba. Lassan apró cseppekben elkezd potyogni az eső, természetesen nincs nálunk esernyő, miért is lenne, hiszen tegnap az időjárás jelentésben nem hangzott el mára vonatkozóan az eső szó. Végre begördül egy busz, szakaszjárat.
- Ezzel biztosan elérem a következőt, ami elvisz egészen a suliig, s pont időben beérek!- gondoljuk miközben tolakodva, néhány szerencsétlen járókelőt félre lökve préseljük fel magunkat a buszra, mert ebben a helyzetben sokan hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha előbb feljutunk a buszra, akkor a busz is hamarabb ott lesz úti célunknál. A jármű elindul, egyre idegesebben markolásszuk a korlátot, a nők a festéket is lekapargatják róla. Egyre fullasztóbb meleg van, folyik rólunk a víz, jelentős oxigénhiány lép fel, lassan úgy érezzük, hogy elkezdünk szublimálódni, persze senki sem nyitja ki az ablakot. Tíz percnyi utazás után végre megpillantjuk az ablaküvegen át a túloldali buszmegállót, ahol hamarosan fel kell pattannunk a következőre, amit nem szabad lekésnünk. A busz megáll, az adrenalin szint hirtelen megemelkedik, szívünk másodpercenként ver ötöt. Leugrunk a buszról. Nem akarunk feltűnést kelteni, ezért csak finoman, de sietősen joggingolunk a zebra elé. Természetesen a lámpa akkor vált pirosra, amikor odaérünk. Ekkor elkezdünk naivan reménykedni, hogy hátha megritkul a forgalom és át tudunk szlalomozni az autók között, de nem! Murphy összes törvénye lejátszódik a szemünk előtt, egyre több autó jön, időközben feltűnik a horizonton a buszunk, amit nem szabad lekésnünk. A lámpa nem vált zöldre, szinte már toporzékolunk dühünkben és izgalmunkban, s ekkor másodpercek alatt lezajlik a jelenet, hogy megáll a buszmegállóban, felveszi az utasokat. Zöld a lámpa! Eszünket vesztve rohanunk át a zebrán elérjük még éppen időben a buszt is, amikor a kedves sofőr bácsi becsapja orrunk előtt az ajtót, s tova hajt. Ekkor diszkréten bemutatunk neki, hátha észre veszi és megáll, de sajnos ez nem lehetséges. A kudarc után lassan megnyugodva, megtört arccal, remény vesztve leülünk az útpadkára és siratjuk szerencsétlen mivoltunkat.
